… amit a kormány művel – Szokatlanul és indokolatlanul erőszakosan reagál a kormány a rabszolgatörvény miatti tiltakozásokra. Ma még eldönthetetlen, ez olaj a tűzre, vagy felgyorsítja a tiltakozás letörését, a rendszer durvulása azonban mindenképpen új és aggasztó jelenség.

Április óta a legnagyobb kormányellenes demonstrációkra került sor az elmúlt napokban. Hétvégén a szakszervezetek tiltakoztak a rabszolgatörvény ellen. Szerdán a törvény úgymond elfogadását követően zajlottak éjszakába nyúló utcai tiltakozások, amelyeket a rendőrség könnygáz bevetésével oszlatott szét.

Ahhoz képest, hogy a túlórakeret emelése és elszámolásának időbeli kitolása legalább közvetve mindenkit érint – ha másképp nem, úgy, hogy a szolgáltatások igénybevételekor találkozhatunk holtfáradt és túlórában is alulfizetett emberekkel –, az utcára vonulók száma nem volt túlságosan jelentős.

Az ellenzéki közéletre jellemző reményvesztettség közepette, valamint a törvényjavaslat szokásos lerohanó jellegéhez képest viszont mégiscsak érzékelhető nagyságú demonstrációk jöttek létre. Ráadásul az idén eddig rendezett tüntetésektől eltérő téma köré rendeződve, egy másfajta politikai megközelítés lehetőségét felvillantva.

A választást követő poszttraumás demonstrációk a csalódottak csoportterápiájának voltak tekinthetők. Témájuk ugyanúgy a (jogos) általános rendszerkritika volt, mint a Sargentini-jelentés elfogadása után tartott Bem téri gyűlésé. Jutott a rendszerkritikából szombatra is, majd még inkább szerdára, de konkrét ügyekkel összekapcsolva sokkal nagyobb hatása, szélesebb merítése, ráébresztő ereje lehet a rendszerkritikus megmozdulásoknak is. Ez nyilván nemcsak a témákon, hanem az információkhoz való hozzáférésen, a szervezeti elérésen, a közös megmozdulás félelemoldó hatásán is múlik.

Ez is jelzi, milyen fontos szerepet játszhatnának a munkavállalói érdekképviseletek az állampolgári öntudat és a jogtudatosság maradékának megőrzésében, visszaszerzésében. Természetesen a szakszervezetek sem a rendszeren kívül léteznek, az ő mozgásterüket is behatárolják a kormány önkényes lépései. Közülük is többen kialakították a puha vagy az álszembenállás stratégiáját. Vagyis éppen csak addig mennek el, ameddig saját egzisztenciájukat nem veszélyeztetik.

Ám továbbra is vannak elkötelezett érdekvédők, mégpedig a nem kormányzati szervezetek körében igen jelentősnek számító saját anyagi bázissal, ténylegesen létező tagsággal, nemzetközi kapcsolatrendszerrel. Stratégiai kérdés, használják-e mindezt, és mire.

Ennek az évnek a kiemelkedően sikeres akciósorozatához, az ápolási díj emelésének köve- teléséhez hasonlóan a szombati tüntetés is a munka kérdéséhez kapcsolódott. A társadalom számára ez központi ügy. A szakoktatás legyalulása, a munkaerő elvándorlása, az alacsony bérek, a közmunka bezáruló világa mind-mind a munka ügyével függenek össze. Ebbe a sorba illeszthető a túlóra körüli kormányzati gépészkedés is.

A kormány terve a dolgozói szegénységgel kapcsolatban tényleg annyi, hogy dolgozzatok többet. Indított ugyan ilyen-olyan béremelési programokat, de általában véve a társadalmi státuszok becementezése zajlik. Aki ez ellen nem tiltakozik, az jóváhagyja ezt, akkor is, ha e folyamat vesztese. A kormány bevándorlás-ellenes félelempropagandája egyebek mellett azt is szolgálja, hogy a választópolgárok ne tartsák ezt elég fontosnak, olyasminek, ami a bőrükre megy.

A szombati tüntetésnek a tartalmán kívül figyelemre méltó mozzanata volt, miként a hétfői a parlamenti obstrukciós kísérlet letörésének, majd a szerda délelőtti parlamenti tiltako- zásra és az esti tüntetésre adott kormányzati reakciónak is, hogy a kormány túlreagálja az eseményeket.

Szombaton a tízezres tüntetés Kossuth téren kívül tartása nem volt indokolható. A tömeg nem viselkedett fenyegetően, nem voltak közöttük huligánok, nem vittek magukkal fegy- vereket. Nem is voltak több százezren, hogy számosságuknál fogva rendszerdöntő veszélyt jelentsenek. A hatóságok éppen azzal bőszítették fel őket, hogy nem engedték be őket a térre. Ez késztette a tiltakozók egy csoportját, hogy beszaladjanak a rendőrkordonon túlra, amivel megint csak nem ártottak senkinek.

A parlamenti obstrukció letörése történelmi előképet idézett, a Tisza István által megszervezett 1904-es ellenzékellenes szavazást, aminek megvalósítása előtt az akkori miniszterelnök, a jelenlegi egyik példaképe nyilvánvalóvá tette: ha kell, márpedig szerinte kell, a házszabályt is meg fogja sérteni. Most hétfőn is így történt: az ellenzéki módosítókat jogsértő módon leszavazták. A házelnök túlzott reakciója hétfőn abban is testet öltött, hogy kirendelte az országgyűlési őrséget, amely eszerint éppen nem futballtornán vagy múzeum- látogatáson vett részt külföldön. Holott, az egyharmados kisebbségben lévő ellenzéki képviselők semmi egyebet nem tettek, mint módosító indítványokat nyújtottak be, történetesen 2925-öt, valamint felszólaltak és zajongtak, lázadoztak a hetek óta egyre önkényesebb ülésvezetési módszerek ellen.

Szerdán az ellenzék egy része még messzebbre ment: a házelnöki pulpitus elfoglalásával, a spontán reakciókban nem igazán erős Orbán kigúnyolásával teremtett új helyzetet az ülés- teremben. Erre Kövér László jogszerűtlen ülésvezetési technikázással válaszolt, valamint büntetőjogi felelősségre vonással fenyegette meg a politikai akciót végrehajtó, mentelmi joggal rendelkező képviselőket. A jogállam nagyobb dicsőségére az országgyűlés hivatala jogszerűnek nyilvánította saját főnöke jogsértő ülésvezetési eljárását. Valójában a meg- szavazott törvények eljárási szempontból gyaníthatóan érvényesek, mármint egy jogál- lamban. Kövér László, ha nem is káhoszt és anarkiát emleget, mint Grósz Károly harminc évvel ezelőtt, de parlamenti puccsot orront. Furcsa mód azonban nem saját magára gondolt.

A szerda esti spontán vonulásos tüntetés során több helyszín merült fel: az államfői hivatal, a Lendvay utcai Fidesz-székház, a Duna-hidak, az Oktogon eltérő szimbolikus és gyakorlati jelentőséggel bírnak. A Kossuth téren egyesülő tiltakozók a beszámolók szerint olykor dobálták a kivezényelt rendőröket, de ez már az elmúlt napok hatósági túlreagálásának következménye. Minderre újabb túlreagálás következett: tömegoszlatás könnygázzal és a tüntetők kemény kiszorítása.

Egyelőre nem látszik a jele annak, hogy százezres, milliós tömegmegmozdulások történ- nének. A szerdai demonstrációra nem látszottak rászervezni például a szakszervezetek. Ily módon a tiltakozás látványos és politikailag fontos volt, de közvetlen rendszerdöntő erővel aligha rendelkezett. Ehhez képest a kormány válaszai napok óta egyre durvábbak. Talán azért, mert nem tudja felmérni, milyen tartalék van a tiltakozásban, és biztosra megy, a kelleténél nagyobbat üt. Ezt úgy hívják: megfélemlítés.

Aggasztó kérdéseket vet fel mindez azzal kapcsolatban, mit gondol a kormány az erőszak alkalmazásáról. A rendszer olyan reakciókat mutat, mintha ostrom alatt állna, miközben folyton a saját stabilitásával dicsekszik. Ez a kontraszt már önmagában növeli a feszültséget.

A szakszervezetek, az ellenzéki pártok, illetve a későbbi tiltakozások bármilyen rendű-rangú szervezői számára az a kérdés, hogyan tovább? A megélhetés gondjainak a demokrácia hiányával való összekapcsolásából összesodorható-e a politikai vezérfonal? Alkalmas-e erre a helyzet? Beszaladva a térre mit lehet tenni? Megmutatva a nyilvánosságnak az álparlamen- tarizmust, mi következik ebből a parlamenti képviselők számára? Belevágva a hídfoglalásba, van-e erő ott maradni, végigvinni?

Az ellenzéki közélet évek óta berendezkedett a tartós csalódottságot meg-megszakító rövid lelkesedés, majd az ezt követő még nagyobb csalódottság ciklusaira. A rendszer mostani eldurvuló válasza aggasztó, de arra is gondolhatunk, azért biztosítja túl magát, mert a munka ügye körüli tiltakozások az elevenébe találnak. 

Szerző: Lakner Zoltán

(Forrás: 168 óra)