N. Kósa Judit: Megrendülés

Az emberminiszter szíves közlése szerint „meg sem rendült” az egészségügy, miközben sorban dőlnek meg a napi halálozási rekordok, és immár tizenkétezernél több fertőzöttet látnak el a kórházak.

A plasztikus kifejezés afféle freudi elszólásnak tekinthető. Hiszen meg sem rendült a kormány, miközben húszezernél több hazánkfiát veszítettük el a járványban. Egyszer nem hagyta el a szájukat olyan szó, amiből kiderült volna, hogy értik és átérzik: az ő nagyanyjuk, apjuk, gyerekük is lehetne az az ember, aki e pillanatban majd’ ezerötszázad magával lélegeztetőgépre kötve küzd az életéért, gondosan elzárva a nyilvánosság elől. S hogy ha nekik sem lett volna szerencséjük, ők maguk is ott lehetnének a tegnap darabra jelentett 302 halott között. Egyáltalán: hogy ez nem valami szaros focimeccs, amit mindenáron meg kell nyerni, hanem emberemlékezet óta nem látott nemzeti tragédia.

Vajon képes még megrendülni az, aki az elmúlt egy év történéseiben nem látja a halottak nevét és arcát, csak hogy ez most őneki jó vagy rossz? Vannak még emberi érzései annak, aki olyan szóleleményekkel relativizálja a borzalmat, mint hogy a magyar egy „oltónemzet”? Mit lát este a tükörben, aki napközben komoly arccal belemondja a mikrofonba, hogy húszezer magyar Brüsszel áldozata, de bezzeg a keleti vakcinák megmentettek 600 ezret?

Eljön majd egyszer az idő, amikor visszanézve világosan látni fogjuk ezt az egészet. Minden életet, ami a legkevésbé sem számított, sőt még csak nem is látszott, hogy bele ne zavarjon a képbe. A mérleg másik serpenyőjében meg a Dubajba röpködő magángépet, az isten pénzét is elverő fürkészeket, a szállodákba tömött számolatlan milliárdokat, a szarvasagancs kaput, a Türk Tanácsot, az önkormányzatokra mért bosszúcsapásokat, a melegek vegzálását.

A cinikus legyintést: aki ebbe belehal, az annyit is ér.

(Forrás: Népszava)

Comments are closed, but trackbacks and pingbacks are open.