A kormánymédiából tájékozódó, folyamatosan a Kossuth rádión függő, az állami tévé és a Hírtévé beszélgetős műsorainak összes beszélő fejét családtagként ismerő, tőlük bármikor friss mondásokat idézni képes közeli ismerősöm a közelmúltig nem tudta, kicsoda Mészáros Lőrinc. Pontosabban tudta, de amíg egy eszmecserénk során néhány mondattal képbe nem helyeztem, a parasztfelkelő Dózsa György, és nem Orbán Viktor hadtáposaként gondolt rá.

Először nem is hittem el – hiszen mégiscsak ugyanabban az országban élünk –, ezért rákeres- tem Mészárosra a hirado.hu-n, a teljes „közmédia” közös hírportálján. És valóban, az évi 100 milliárdból működő „köztájékoztatás” olyan kontextus nélküli, éppen ezért értelmezhetet- len és érdektelen információkat közöl (de azokat is csak szórványosan) az első oligarcháról, hogy „a volt felcsúti polgármester Eszék díszpolgára lett”, meg hogy az aranyember nemrég elvált – de hogy mindez miért hír, mennyiben tartozik ránk és mennyibe kerül nekünk, azzal nem terhelik a közönséget.

A sajtószabadság XXI. századi értelmezésének létezik egy széles körben használt tudományos körülírása: eszerint olyan jogról van szó, amelynek alanya a sokszínű tájékoztatásra jogosult állampolgár, tartalma pedig valami olyasmi, hogy a jogalanynak a tájékoztatás fő csatornáit használva különösebb erőfeszítés nélkül hozzá kell jutnia minden olyan információhoz, amelyek a hétköznapi és a politikai döntéseinek megalapozott meghozatalához szükségesek. Egy országban tehát akkor lehet sértetlen, jó egészségi állapotban lévő sajtószabadságról beszélni, ha a polgárral, amikor a rádiót vagy a tévét bekapcsolja, netán az újságot kinyitja, szembejönnek az imént említett kardinális információk. Nem neki kell összevadásznia azo- kat, hanem elhajolni sem tud előlük, ha úgy dönt, hogy tájékozódásra használná a médiát.

Magyarország ma nem ilyen ország. És nem kizárólag, sőt nem is elsősorban azért, mert az állami sajtó, a KESMA és csatolt részeik elzárják – lefedettség-alapon – a lakosság kétharma- dát attól, hogy hogyan lett Mészáros Lőrinc, Orbán Viktor iskolatársa és szomszédja a NER 11 (de valójában csak a Simicska-szakítás utáni 6) éve alatt csetlő-botló kisvállalkozóból a világ leggyorsabban gazdagodó, dollármilliárdos vagyonőre úgy, hogy e vagyon forrását 99 száza- lékban közpénzes megbízások biztosították. A tájékoztatási szempontból hátrányos helyzetű kétharmad ugyanis arról sem tud, hogy nem az Orbán-kormány a legsikeresebb járvány- és válságkezelő Európában – sőt –; hogy a parlamenti Fidesz-frakció és a magyar nagybirtokos osztály igen nagy százalékban átfed egymással; hogy 13 milliárd forintot voltunk kénytelenek kifizetni a kormányfői vő, Tiborcz István az OLAF által is vizsgált, de a magyar ügyészség és rendőrség által bevédett csalárd közbeszerzései miatt; és hogy minden megyének megvan a saját fideszes hűbérura, akinek (végső soron persze a főkegyúrnak) a jóváhagyása nélkül az adott megyében egyetlen fillérnyi uniós vagy költségvetési pénzt sem lehet elkölteni.

A sajtószabadság sérelme nem csak azt jelenti, hogy nem hallgathatom a Klubrádiót a kocsiban, és nem vehetek reggelente Népszabadságot. Akinek az életéhez hozzátartozott, annak nyilván fáj – nekem is –, de a jogsérelem lényege abban van, hogy a kormányzati beavatkozások (lapbezárások, felvásárlások, egyirányú frekvencialeosztások stb.) nyomán az információs fősodorban a sok győzelmi jelentés között már alig-alig csordogálnak azok a hírek, amelyek alapján eldönthető, hogy mi folyik az országban.

Szívesen vitázom erről bárkivel, de ha van olyan, a közélet iránt intenzíven érdeklődő aktív médiafogyasztó ebben a hazában, akinek 2021-ben magyarázni kell, hogy a Mészáros-sztori nem egy 500 évvel ezelőtti, hanem egy jelenkori történet, akkor kimondhatjuk, hogy a vita a tények szintjén valójában már eldőlt. És minden alkalommal, amikor egy újabbat csavarnak a srófon, jusson eszünkbe: a szabad tájékoztatás ugyanolyan nélkülözhetetlen eleme (lenne) a szabad választásnak, mint az általános választójog és a titkos voksolás.

(Forrás: Népszava)