Kilépni a keréknyomból

Nehéz a keréknyomból kilépni. A héten szlovák virológusok fellázadtak a Matovic-kormány járványt kísérő kommunikációja – azaz: hazugságai – ellen, és felkeresték Zuzana Caputová államelnököt, átadták neki a petíciójukat. Jó, hát nekik van egy Caputovájuk, fél lábbal kiléptek a keréknyomból. Tapsolnánk, de belefagyunk a mozdulatba: vakok között félszemű a király.

Mozgolódik a magyar kormánypárt is, foszlik a ruha a kormányfőről, de – őszintén – túl sekély a kéj. Miért érezzük, hogy Orbán Viktor csak a saját meséjét mondja, ha megszólal? Talán, mert tényleg ezt teszi.

Pedig politikai ellenszenvünk dacára nem irigyeljük a miniszterelnököt, amikor maga után vonszolva mindenkit, marad a keréknyomban, és a túlélésre játszik. Talpig fegyvert mesélt, aztán engedett a stadionok népének. Most meg ácsorog nyakig páncélban, nehezen mozdul, a könnyű fegyverzet célravezetőbb lenne. Minden azt mutatja, tarthatatlan a korábbi elve: „Az emberek azt várják, hogy minden menjen a régi kerékvágásban. Nem állíthatjuk le az országot, mert ha leáll, akkor nem a vírustól, hanem attól fogunk majd padlót.”

Erősnek tűnt „az emberek” ásza, most mégis üti a valóság. A nyugati országok kórházi képeit elnézve (hazait elvétve látni), azt kell gondolnunk, hogy a jóléti állam maradék szociális és egészségügyi rendszere omlik épp a nyakunkba. A fene se gondolta, hogy egy szappanos vízzel lemosható, igaz, „koronás” vírus dönti le a lábáról a civilizációt. Persze, egy legyengült egészségügyi-szociális szervezetre csapott le, ahol „az aktív osztályok gyorsan szabadulnak a betegtől, mert az ápolás drága, foglalja az ágyat és nem sok pontot hoz, a szaknővér remekül be tudja kötni az infúziót, és kiosztja a megfelelő gyógyszert, de arra, hogy felültesse és megetesse a beteggel a májkonzervet, meg sétáltassa a folyosón… na erre nincs kapacitás, ami nem magyar, hanem a pandémiából fakadó nemzetközi rögvalóság, mert a kapacitások mindenütt végesek”.

Még a halálozási statisztikákból sem lehet olvasni, mert „ha a többszörös áttétben szenvedő rákos beteget – akinek ötéves túlélési esélye nulla – elüti a villamos, akkor a halál oka közlekedési baleset… A haláloki statisztikáink olyanok, amilyenek, a boncolásra szintén nincs elég kapacitás – hiányszakma az is.” Szakértők sorai ezek.

Hol futott félre az a keréknyom, amibe beleszorultunk? Hol kezdődhetett „az egész”, aminek a végén – hol a vége? – most toporgunk, mert nem találjuk, nem is találhatjuk a jó választ. De tudomásul kell venni: bármit várnak „az emberek”, a régi, megszokott világ többé már nem tér vissza. Ezért is politikai álnokság a “megváltó vakcinába” plántálni minden reményt. Tetszik vagy sem, át kell lépnünk egy új keréknyomba, nyíltan kell beszélnünk a kényelmetlen valóságról. Arról is, hogy súlyos árat kell fizetnünk halottakban és gazdasági zuhanásban, hogy felfogjuk: volt a „a vírus előtt”, és lesz „a vírus után”. Utóbbi talán egy minőségi civilizáció lesz, ahol legalább a haláloki statisztikáknak hinni lehet.

Friss Róbert

(Forrás: Népszava)

Comments are closed, but trackbacks and pingbacks are open.