Pajzs a résen: a főügyész

Elég baj egy ország számára, ha „rés van a pajzson”. Ha hézagos a gazdasági, jogi, katonai védelmi rendszer, ha lukas a szociális háló, ha könnyen ki lehet hullani az oktatási és egészségügyi ellátásból. Mi ilyen apróságokkal nem izgatjuk magunkat. Ártana az emésztésnek.

Rés-ügyben a kormánynak is fontosabb dolga van: nem arra koncentrál, hogy ne legyen rés a pajzson, hanem arra, hogy legyen pajzs a résen. Nehogy a sok lukon át a rendszer mélyére lásson az egyszeri állampolgár. Feltárulna előtte a gépezet lényege, hajtómotorja: a pénz és a hatalom ugyanazon kezekbe való központosítása. Ha kell, lopással, ha kell, törvényes erőszakkal, erőszakos törvénnyel. Ha valahol rés támad a függőségek és cinkosságok szöve- vényében, ott megbízható őrszemélyzetnek kell védőpajzsot képeznie a disznóságok körül, elhessegetve a kíváncsiskodókat.

Nálunk a legerősebb pajzs a főügyész. Ő a Legfőbb Ügyész, így csak a Legfőbb Hadúrnak tartozik engedelmességgel. Úgy, hogy még a gondolatát is kitalálja. Nem is kell külön oda- szólnia, annak nyoma maradna. A kisebb Legfőbb tudja, hogy sorsa a nagyobb Legfőbbhöz van kötve. Azóta, hogy a kilencvenes évek elején belépett a Fideszbe, és a párt etikai bizottságának vezetőjeként vigyázott arra, hogy noha a párton belül is morgolódnak a székház-üzlet miatt, ebből ne legyen belső vihar. Mondják, kedves, szelíd, békés ember volt, a mosolya ma is egy bocsánatkérő kisfiúé. Majd bolond lett volna vizsgálódni, balhét keverni. Azóta is pontosan tudja, mit nem kell vizsgálni, és mit igen, akkor is, ha a végén nem sikerül semmit rábizonyítani a kilövendő célszemélyre. Nem baj, addigra már megcsócsálta, szét- rágta, kiköpte a kormánysajtó, ha a bíróság évek múlva el is ereszti, hát többnyire csak tarisznyába kapargathatja össze egykori önmagát, megtört csontjait, gerincét, tönkretett életét. Az a pár tucat helyreigazítás általában nem kelti új politikai életre.

Minden politikai célú meghurcolás és minden politikai célú cinkos szemhunyás csak növeli a főügyész kiszolgáltatottságát főnökének. Ha ejtenék, ugyan hová mehetne? A szakmabéliek látták, mit művel. Nemrég egy bíró miatta mondott le: „Gazdasági ügyekben ítélkezem, és a Polt Péter-féle ügyészség politikai alapon főként ezen a területen szelektál, hogy miből lesz büntetőeljárás, és miből nem… Nagyon nehéz úgy bíráskodni, hogy a vele szemben ülő vádlott tudja: nem élvez politikai védettséget, ezért emeltek vádat ellene, miközben azzal is tisztában van, hogy mások hasonló ügyekben soha nem kerülnek oda.”

A legfőbb ügyész tehát tudja, ki a feljebbvalója, és az nem Iustitia. A legmagasabb helyről hallotta, hogy nőügyekkel komoly ember nem foglalkozik, Iustitia pedig, akárhogy nézzük, fehérszemély. Lóbálhatja szegény az idétlen mérlegét, nem a fűszeresnél vagyunk, ez itt komoly politika, férfiak dolga. És nehogy a pártatlanságra hivatkozva bekössék itt bárki szemét, hát akkor hogy követhetné a nagyfőnök szeme villanását! Polt a héten nagy peckesen megtagadta, hogy az uniós bizottság hívásának eleget tegyen, de kíváncsi vagyok, merne-e csak egyszer nem ugrani rögtön Orbán invitációjára.

Ez a hét különben is eseménydús volt, a főügyésznek akkora disznóságokat kellett védő- pajzsként fedeznie, amelyek majd kiverték a szemünket. Egy ország láthatott bele hirtelen a rendszer és szolgái gátlástalan működésmódjába, ha végignézte a videófelvételeket az MTVA-ban történtekről. Na nem, ekkora rés már veszélyes, nem jó, ha a maga pucérságában lehet szemügyre venni a hatalmi erőszak valódi természetét. Jött Polt, a Pajzs. Ügyészsége úgy döntött, nincs itt semmi látnivaló, ne tessék videókon szörnyülködni! A képviselőket jogosan teperték le és dobták ki, hiszen – Jesszusom! – politizálni akartak. (Ami egyébként munkaköri kötelességük, erre tartjuk őket.) Hát most nekem hiszel vagy a szemednek? – kérdezte a főügyész az ő népétől.

Már azt hitte, ügyesen megoldotta az Elios-ügyet is, mint annyi mást, azzal, hogy bűncselekmény hiányában lezárta a nyomozást. És erre tessék, saját kormánya támadta hátba! Nem volt szép tőlük, de képesek voltak váratlan beismerő vallomást tenni. Először felajánlották: az OLAF által meghatározott támogatás-megvonás negyedét, három és fél milliárd forintot (persze a mi pénzünkből) beáldozzák, csak ne kapirgáljanak tovább. Maguk is úgy saccolhatták, minimum ennyit elsíboltak. Amikor az OLAF visszautasította a sajátos „vádalkut”, inkább az egész összegről lemondtak, csak ne kutakodjanak a miniszterelnöki vő körül. Nincs olyan ügyésze a világnak, aki erre ne kapta volna fel a fejét, és nem kezdi újra a vizsgálatot. Kivéve a miénket.

Az Átlátszó pár éve kikérte az adatokat. A Polt előtti négy évhez képest 2010-től a Polt által fémjelzett négy évben háromszoros arányban utasították el a korrupciós bejelentéseket, mint előtte. A nyögvenyelősen mégis megindított nyomozásokat kétszer akkora arányban szüntették meg. Okos nép vagyunk: értettünk a szóból. Az ilyen tárgyú feljelentések száma is felére-harmadára csökkent. Minek? Láttuk: ott a pajzs a résen. Az igazság nem talál utat magának.

Szerző: Lendvai Ildikó

(Forrás: Népszava)

Comments are closed, but trackbacks and pingbacks are open.