Nagy változások előtt állunk

Érzékelhető volt már négy évvel ezelőtt, hogy a kormány inkább előbb, mint utóbb, ráfordul a CEU-ra. A 2014-es választás után kezdődött a Norvég Alappal szembeni izmozás, amiben a jelen fideszes vagánya, Lázár János vitte a prímet. A pártfeladat a norvég pénzek elosztásának kormányfelügyelet alá vonása, valamint a civil szféra egyik finanszírozójának megregulázása volt. Addigra a hazai civil pénzosztás főnökévé a legendásan átlátható és pártatlan CÖF elnökét tették meg, így a külső források bevonása minden korábbinál fontosabbá vált azok számára, akik továbbra sem a kormány útmutatásait kívánták követni.

Egy évvel később a kormány mindent, beleértve az országot is feltette tétként a bevándor- lásellenes propaganda közpénzből folytatott játszmájában. Az emberi jogokat védelmező civilek célkeresztbe kerültek. A kormány fokozatosan bontotta ki a hazugság minden részletét, és építette fel a gigantikus összeesküvés-elméletet, amelynek középpontjában egy újabb év elteltével már személy szerint a civil szervezeteket évtizedek óta támogató, a menekültkérdésben a magyar kormányétól eltérő, de a kormány által a biztonság kedvéért meghamisított véleményt képviselő Soros Györgyöt láthatta ország és világ.

Még egy év, és a kormány elindította a Soros György által alapított CEU elleni akciót. A kivételező jogszabályalkotás zsonglőrjei a törvényességet kérték számon az egyetemen, már akkor, amikor a CEU életét megnehezítő törvényt még meg sem hozták. Attól fogva pedig, hogy a CEU a törvény értelmében talált egy amerikai együttműködő intézményt, a kormány lassító sztrájkba lépett a saját jogszabálya ellen. Az egyetem törvényes működését az Oktatási Hivatal nem vizsgálja, az elvárt nemzetközi szerződést a magyar kormány nem írja alá. Így peregnek a szemek a homokórán, közeledik 2019, amikor a CEU már szankcionál- hatóvá válik a kormány által kreált és szabotált törvény alapján.

Múlt héten a CEU vezetősége belátta, hogy a kormány nem akar a fennálló helyzeten változ- tatni. Az egyetem élére állította a kérdést, hogy mégis, most mi lesz. A válasz ugyanaz, mint eddig, a nagy semmi. A „Soros-féle blöff” emlegetése csupán egy újabb kormányzati blöff. Azzal is telik az idő. A CEU, amely hallgatókat szeretne felvenni a következő tanévre, kénytelen előkészületeket tenni a bécsi költözésre.

A kormányzást kizárólagosan uraló harci logika a CEU-t sorosista hídfőállásként értelmezi, amit nem is bevenni kell, hanem eltüntetni. Ezzel valóban gyengül a szellemi háttér, amely a civileket támogatja, egyszerűen azért, mert kevesebb, a kormánytól nem függő tudásforrás lesz itthon elérhető. A kormány nyilván abban is reménykedik, hogy a Soros-intézmények magyarországi kötődése ezáltal lazábbá válik, a donorprogramok fokozatosan kiszáradnak.

Párhuzamosan, de mindettől egyáltalán nem függetlenül, évek óta folyik az egyetemek és az akadémiai szféra autonómiájának szűkítése. Az állami egyetemek elfoglalhatók, kiszervez- hetők, az akadémikusokat is meg lehet szorongatni, a CEU-t viszont csak kitolni lehet az országon kívülre. A cél ugyanaz, csak az eszközök különböznek. Mindez a nyíltan kultúrkamp- fos időkben további értelmet nyer. A média elleni támadások után és előtt a könyvkiadás, az egyetemi tematikák, a kutatói programok, tehát a tudás létrehozása, átadása és terjesztése, illetve ezek felügyelete politikai kérdés. Tusványoson elhangzott, hogy „egy új szellemi és kulturális megközelítésre van szükség a harmadik kétharmad után, és mi tagadás, szeptembertől nagy változások előtt állunk”. Íme.

Arról nem is szólva, hogy a kormány a nemzetközi egyetemi rangsorokban „saját” intéz- ményt akar látni. Ennek módja azonban nem az oktatás átfogó fejlesztése, hanem éppen az, hogy a kiválasztottakat kiemelik az oktatási rendszerből. Az átalakítás remélt eredménye így majd a kormányt igazolja, és a profitja is a klientúrához folyik be. Zavaró lenne egy „idegen” egyetem, ami legalább annyira jó, mint a „nemzeti” intézmények.

Az autoriter politika felől nézve egybevágó érdekek érvényesítéséért nemhogy túl nagy áldozat, hanem egyenesen szükséges egy sikeres egyetemi közösség szétverése, az általa létrehozott tudásbázis kimetszése. Ez volna hát a nemzeti érdek NERniában.

Másfél évvel ezelőtt a CEU védelmében a résztvevőket is meglepő jelentős tüntetések zajlottak. Nem mintha a közvélemény széles rétegei sokat tudnának a CEU-ról, de az ügy annyira átlátszó volt, hogy a kormány, ha nem is hátrálásra, de diplomáciai kanyarokra készült. A Sargentini-jelentés szeptemberi vitája nem kis részben szintén a CEU-ról szólt, ezen keresztül sok minden elmesélhetővé vált Magyarországról a Magyarországot nem ismerők számára. A Sargentini-jelentés elfogadása után egy pillanatra úgy tűnt, a pávatánc nehezebb lesz a kormány számára, az Európai Néppárt bekeményített a Fidesszel szemben. Ám azóta visszatértek az opportunizmus jól be nem vált útjára, még ha talán egy kicsit ridegebb is lett a Fidesz számára a testvérpárti környezet. Közben azonban folyik a transz- atlanti pávatánc. A kormány arra játszik, hogy az új budapesti amerikai nagykövet, aki kiállt a CEU mellett, annak a külügyminisztériumnak a véleményét közvetíti, amelynek a jelentősége Trump elnöksége idején alaposan leértékelődött. A magyar kormány ignorálja a nagykövet véleményét, és a sorosozást ízlelgető elnökre veti tekintetét.

A CEU-tüntetések nyomán 2017-ben egy értelmezhetetlennek bizonyuló „választói mozga- lom” keletkezett, 2018-ban a Sargentini-jelentés feletti ellenzéki lelkesedés egy hasonló- képpen értelmezhetetlen „ellenállásba” torkollott. Volt és lesz is még CEU melletti tüntetés, de nagyon mélyről kell nagyon gyorsan összeszednie magát a mindenféle értelemben vett ellenzéknek. Különben a kormány, kivárva az alkalmas időt, ismét átgyalogol ellenzéken, országon, hogy aztán még a mostaninál nagyobb változások előtt találjuk magunkat.

Lakner Zoltán

(Forrás: 168 óra)

Comments are closed, but trackbacks and pingbacks are open.