A háborúnak vége. Orbán nyaralni ment, ennyi győzelmet ki kell pihennie, Simicska is nyaral, mivel más dolga már nem maradt. Közben a Hír TV-ben tisztogatás, váltóállítás, tusványosi beszéd. A sajtószabadság szigete már olyan kicsi, hogy fél lábbal állunk rajta.

Akinek saját tévére van szüksége, az vegyen magának egyet, gúnyolódott Medgyessy Péter tizenhat évvel ezelőtt az ágáló Orbán Viktoron. A miniszterelnökségét pár hónappal koráb- ban elveszítő Orbán azt követelte, osszák meg a közszolgálati televíziót, hogy az egyiket a polgári erők irányíthassák, a másikat a szocialista-liberális kormány. 2002 nyarán Orbán ezenkívül aggódott a híve által vezetett  Magyar Rádió miatt – aztán Kondor Katalin egészen 2005-ig hivatalban maradt – és a Magyar Nemzetet ért támadásokat is kifogásolta. A polgári körök nagygyűlésén Orbán szónoktársai médiaegyensúlyt, az ellenzéknek járó egyenlő megszólalási lehetőséget követeltek.

Milyen régen volt.

Még abban az évben Orbán – nyilván a tehetős hívek spórolt pénzéből – vett magának egy televíziót, amelynek nem kellett különösebben küzdenie, hogy hamar bekerüljön a kábelszolgáltatók csatornakínálatába. Tulajdonosi háttérét az orbáni gazdasági univerzum átalakulásával párhuzamosan egyre kevésbé a Vegyépszer és egyre inkább a Simicska-féle cégbirodalom határozta meg. 2004-ben képbe került már Liszkay Gábor, aztán létrejött a Magyar Nemzet – Hír TV – Lánchíd Rádió fideszes médiatriász. A baloldali és a jobboldali blokkok szembenállásának polarizálódásával a Simicska-médiumok propagandaszerepe egyre erősebb lett, de nem kímélték azokat sem, akikről a Fidesz-táboron belül orrontották azt, hogy Orbán hatalmára törnek. Ha éppen nem is törtek, ez volt a mindent vivő vád a kiszerelésre váró belső riválisokkal szemben.

Oligarchatulajdon, propagandamédia, feltétlen lojalitás – volt az a pénz, ellenzékben.

2010-től kezdve a médiaegyensúly fogalma átértékelődött a Fideszben, elkezdte azt jelenteni, hogy de, mi nyerjük a legtöbbet. Az új rendszer, manapság pedig már az új korszak afféle történelmi szükségszerűségként prezentálja saját térfoglalását, mint jusst, kompenzációt az elnyomatásért, a liberális médiatúlsúlyért, amin a jobboldali kormányok által alapított lapok és a regnálásuk idején elfoglalt állami média sem tudott változtatni. A médiahatóság pártintézménnyé változtatása, a hirdetési piacba történő kormányzati beavatkozás, az állami hirdetések egyoldalú elhelyezése, a frekvenciák irányított elosztása, az állami média pincétől a padlásig történő elfoglalása új világot teremtett. Az ellenzéki média többé nem versenyben áll, hanem támadás alatt, amelynek eszköze egyebek mellett a pénzügyi kiszárítás, az opportunista multi és stróman.

Kiderült az is, hogy a korábbi oligarchaalkuk érvényüket vesztik a kétharmados Fidesz-országban, a 2009-es lepacsizott országos rádiófrekvencia-háttérmegegyezés két év alatt semmivé foszlott.

Regénybe illó fordulat, hogy a kormány médiaterjeszkedését az Orbán-Simicska-háború vetette vissza 2015-től, aminek a média csak az egyik, de kétségkívül a leglátványosabb frontja volt. A G-napon Simicska nem a szabad sajtóért aggódott, csupán akkor fröcskölte a nyilvánosság elé összes sérelmét Orbánnal szemben, aki megvonta tőle addigi – vagy addig Simicska által hitt – társuralkodói szerepét.

Simicska rövid idő Orbán ellen fordította a tulajdonában álló médiumokat. Pontosabban, elkezdte hagyni, hogy az alkalmazottai újságírói munkájukat végezzék.

Nem kétséges, hogy a Hír TV, a Lánchíd Rádió ezekben az időkben futotta legjobb formáját, a Magyar Nemzet pedig ebben a három évben ismét méltóvá vált régi nagy korszakai nimbuszához. A szabad sajtó hívei váratlanul azzal szembesültek, hogy az oligarcha a tőlük ellopott pénzből hirtelen a szólásszabadság egyik szigetét teremti meg, munkát adva ezzel olyan kiváló szakembereknek, akik számos fórumról kiszorultak. Az erkölcsi dilemmát, amit Simicska személye, az általa használt pénz eredete, és a hol jobban, hol kevésbé hangoz- tatott politikai szándékai, jelesül a Jobbikhoz való viszonya jelentett, az újságírók felelős hozzáállása oldotta fel.

A Simicska-háború mindazonáltal katalizálta, de legalábbis időben végigkísérte az orbáni médiabirodalom kiterjesztését a TV2-től a megyei napilapok elnyeléséig, és a Népszabadság csalárd bezárásáig.

Mindenki tudta, a 2018. tavaszi választás vízválasztó a Simicska-szigetek felszínen maradását illetően.

Orbán harmadik kétharmada után két nappal bejelentették a Magyar Nemzet megszünteté- sét, eladósorba se helyezték a lapot, sóval szórták be a helyét, ahogyan a Lánchíd rádióét is. Nem sokkal később a Heti Válasz nyomtatott formában megszűnt.

Látszott, Simicska megkapta a lófejet az ágyába, és hamar kiderült, nincs abban a helyzet- ben, de nem is különösebben ambicionálja, hogy az egzisztenciálisan tőle függővé vált embereket megvédje. A Simicska-birodalom mostani jószágigazgatója, Nyerges Zsolt bizonyosan jó pontokat szerez Orbánnál a piszkos munka elvégzésével, még hogyha csak a tulajdonosi ernyőt tartja is fölébe Liszkay és társai visszatérésének, újabb újságírók, illetve egyes újságírók újabb kirúgásának.

2018. augusztus 1-jén a Hír TV átfordításának jelképeként lejátszották Orbán Viktor tusványosi beszédét. „Mi történt, mióta nem láttuk egymást”, gúnyolódik az új gazda a kővé dermedt nézőn.

Már csak az a kérdés, mire kell a Hír TV a megszámlálhatatlan állami tévécsatorna és az Echo TV mellé, hacsak nem újabb hirdetési felületként, kádertelephelyként, pénzkifolyató helyként, amellett, hogy mementóként, bosszútrófeaként, élőben közvetített fenyegetés- ként, és figyelmeztetésként, hogy az oligarcháknak nincsenek elveik, csak érdekeik.

Lakner Zoltán

(Forrás: 168 óra)