Mohácsnál, mondják, sokan nevettek a végén. Voltak persze, akik nem, de róluk nem emlékezett meg a történelem: talpasok, kopott zsoldosok, ma itt-holnap ott kóbor vitézek, kötéllel fogott kócos katonák, földjüket túró jobbágyok, mezővárosok izzadt tőzsérei, eldugott templomok riadt papocskái, Dózsa seregének múltba révedt túlélői: ők jajgattak és a fogukat csikorgatták. Ők nem voltak lényegesek: nevetni szebb, mint átkozódni.

De sokan nevettek, mert nevetni emberi dolog. A nevetés különböztet meg bennünket az állatoktól. Aki számított, nevetett. Nevetett Szulejmán, mikor meglátta az ellene felvonuló hadakat. „Ez valami előörs?” – kérdezte kacarászva, kezében mézízű sörbet. „Hát előre szpáhik, előre, janicsárok! Úgy látszik, gazdára vár ez az ország!”

Nevetett Szapolyai, seregével lassan araszolva, jó távol még a mohácsi mezőtől, megállva itt-ott egy-egy várkastélyban, nehéz borokat iszogatva. „Messze még karácsony!”, kiabálta vörös fejjel, öblös ónkupájával az asztalt verve. „Messze még a vége!”…

Nevettek mind az országnagyok, a hadnagyok, a dzsidások és pikások kapitányai, a király zászlaja alatt gyülekező nagyurak, és azok, akik otthon maradtak: mind úgy gondolták, van ok a nevetésre, ki ezért, ki meg azért. Meg amúgy is: derék, lelkes, úri népek voltak, hát nevettek.

Még Lajos király is nevetett állítólag, mikor lovával, súlyos páncélban a Csele-patakba gázolt. „Ez csak egy patak!” – kiabálta vígan, „Ne kerekítsünk már nagy feneket neki!”, és gurgulázva kacagott, ahogy alámerült.

Sokan nevettek a végén. Meg hát persze nem is lett vége, mindig van tovább. Azt a százötven évet akár féllábon is ki lehetett bírni. (sokan voltak, akiknek csak fél lábuk maradt, ők persze nem bírták ki a rákövetkező néhány évet sem). És végső soron utána sem lett jobb, inkább csak más. Ezt még akár viccesnek is tarthatnánk, ha nem lenne olyan végtelenül szomorú.

Szerző: Konok Péter
Forrás: Huppa