Szele Tamás: Szeret, nem szeret

…szívből, igazán, ahogy a gyermekmondóka tartja. Valahogy így lehetett Tarlós István is a felújított metrókocsikkal, szerette őket, szívből, igazán, aztán most már nem. Elmúlt neki. Ez nem változtat az elmúlt év összes arrogáns nyilatkozatán, szakértők lehurrogásán, viszont a veszély lehet, hogy elhárul az utasok feje felől. Már, ha ugyan elhárul.

Tegnap bolondoztam ezeken a hasábokon, hogy a bulinegyed hangos, költöztessük le a metróba, nagyobb kupleráj már nem lesz, a szerelvényeket helyettesítsük sörbiciklikkel, ma csak annyit tennék hozzá, hogy ha mégis minden marad a régiben, akkor a legénybúcsú-turizmus mellett megjelenik a budapesti katasztrófa-turizmus is. Unatkozó családanyák fognak ideutazni Chelsea-ből és nyugdíj előtt álló hamburgi könyvelők szelfiznek majd a hármas metró megállóiban, a rettegett szerelvények előtt.

De marad minden a régiben?

Látszólag nem. Látszólag azonnal tépték szét a babaruhát a magyar hatóságok a Metrowagonmash vezetőivel, nyolcszáz milliós kötbérigényt jelentettek be, iderendelték a vezetőségüket – persze az, hogy ide is jönnek-é már tőlük függ, Budapest igen szép az évnek ebben a szakában, de ha ordítanak az emberrel, miközben a szőnyeg szélén áll, az igen kellemetlen. Azonban ordíthatnak-e?

Kérdéses. Ugyanis Tarlós mester mindezidáig elvtelenül, agresszívan, nem ritkán minden tényt felrúgva védte a munkájukat, aminek oka lehetett, nem is kevés – hogy számszakilag mennyi, azt majd a rovancs dönti el, de nehéz lesz az eddig feldicsért céget most váratlanul az agyagba döngölni, ha csak nem tűnik el az elmúlt év összes sajtóközleménye a tárgyban. Kínos a helyzet.

De hát végül is nem történt tragédia, minek ebből ekkora ügyet csinálni? – kérdezhetné ártatlan, tágra nyílt Lencsi-baba szemekkel az, aki kóros naivitásban szenved. Javítsák meg, most már jól, és kész.

Hát, aki kontár, az nem lesz két hét alatt mester, nem fogják ezt jól megjavítani. A metró ügye amúgy is mindig botránykő volt a kormányzat és a főváros között, jobban mondva a kormányzat csodafegyvere: ha a főváros nem parírozott, nem kapott pénzt a közlekedésre, amiből a legdrágább és legnépszerűbb a metró. De a főváros parírozott, mindig és mindenben.

Másfelől meg csak véletlen, hogy nem történt tragédia. Már a Kálvin téri kétoldalas ajtónyitás is biztonságkritikus hiba volt, a péntek reggelinél meg csak métereken múlott a katasztrófa: azon a párszor tíz méteren, amennyivel a szerelvény nem volt előrébb vagy hátrébb. Ugyanis a vésznyitók vagy nem, vagy alig működtek, négy-öt ember kellett a nyitó karok elforgatása után is a súlyos ajtók kifeszítéséhez, ha ez az alagútban történik, és közben kigyullad a szerelvény, ember nem ússza meg. Ezért reagált ebben az esetben azonnal a BKV Zrt. és a főváros is. Ez már nem tréfa, ez már nem egy dadogó hangosbemondó vagy rossz helyen nyíló ajtó (bár az is életveszélyes).

Akkor most mi lesz? Először is, cemende lesz a szűzből, az eddig kiváló Metrowagonmash felelőssé válik a hanyag munkáért. Hogy kijavítja-e megfelelő minőségben az kérdéses és ha képes (és hajlandó) is erre, akkor is időigényes folyamatról van szó, tehát igenis értelmes lépés a felújított szerelvények azonnali kivonása a forgalomból és a régi, leharcolt tartalékok bevetése helyettük.

Ha én Tarlós és/vagy BKV-vezér lennék, amint nem vagyok, azt szorgalmaznám, hogy az egész üzlet menjen vissza, a Metrowagonmash kapja vissza az ócskavasat, mi a pénzünket, és ebből az összegből (kicsit megfejelve még valamennyivel) vásároljunk jól működő szerelvényeket, amelyek a kettes vonalon már bizonyítottak. Igen ám, csakhogy a teljes összeg már semmiképp sem jöhet vissza, annyian csípték le a sápjukat belőle. És ezt már lehetetlen visszatenni.

Valamit lépni kell majd mindenképp, hiszen egy ekkora város nem maradhat tömegközlekedés nélkül. Egyelőre maradunk a régi, zörgő, néha gyulladozó szerelvényeknél, amiknek azonban üzembiztosan nyílik az ajtaja. Az persze fel sem merül, hogy a műszaki állapotukat nagyban befolyásolja a pálya minősége is: ugyanis a metrószerelvénynél csak egyvalami drágább, és ez a pályafenntartás.

Hogy úgy mondjam, egy év nyilatkozatai és lehurrogásai dőltek most halomra, mint a kártyavár: most már nem lehet „pletykának” nevezni, „gonosz erők működésének” tulajdonítani a kétségtelenül látható hibákat. Lehet beszélni Tarlós István, az NFM vagy a BKV felelősségéről, kell is, de legalább – leállították a hibás szerelvényeket.

A többi meg majd kiderül a főtárgyaláson.

Különben a metró ügye egy sokkal nagyobb összeomlás kezdetét jelzi. Az összes, láthatóan értelmetlen, haszontalan, monstre költségű, rendszerint állami nagyberuházásra igaz, hogy jó üzlet a kivitelezőnek, az ingatlanfejlesztés mindig az, de kockázatos. Nagyon veszélyes, piszok szerencse kell hozzá, ugyanis csak akkor van benne igazán nagy pénz, ha hasonló sumákságok történnek, mint a metró esetében. Nem tartom kizártnak, hogy a vizes VB-t végül sikerül nagyobb gikszer nélkül megtartani, bár ahhoz is mesebeli szerencse kell majd, hiszen az óriás műugrás tornyát képtelenség a megfelelő minőségben megépíteni a szerződésben szereplő határidőre. De hátha – szó szerint – meg lehet úszni. Még ezt az egyet.

Egy olimpia már valódi csőd lett volna. Paks 2? Ne tessék röhögtetni.

Egyszóval, megkezdődött a pech-széria, és törvényszerű, hogy megkezdődött: a hanyag, fuser, túlárazott munka, a kéz alatt beszerzett, buherált alkatrészek sosem garantálták semminek az üzembiztos működését. Persze, lesz, aki majd ezt is szabotázsnak tekinti: az ilyennek ajánlom figyelmébe az 1950-es évek gyapottermesztési mutatóit az Alföldön. Aljasul nem akart teremni a gyapot és aljasul erőltették, csak hát se a föld, se a klíma nem felelt meg neki – így a szinte negatív tartományba csúszó terméseket „szabotázsnak” tulajdonították, vittek is mindenkit a börtönbe, akit értek. Gyapot különben azóta sem terem arra.

Össze fog dőlni maga a rendszer is, aminek nem örvendek különösebben, nem azért, mert nem utálom kellőképpen (nagyon utálom), hanem azért, mert ez munkahelyek tízezreit fogja magával rántani, emberi tragédiák sorát okozza majd. De törvényszerű, hogy összedőljön, hiszen látszattevékenységre épül. Úgy teszünk, mintha befektetnénk, úgy teszünk, mintha építenénk, de ez mind csak színjáték, egyedül a zsebre vágott pénz nem kellék benne.

Ha színpadias akarnék lenni, most megjósolnám a rendszer bukásának napját is.

Azon a hétköznapon a kettes metró egyik szerelvénye a reggeli csúcsban elakad majd a Kossuth téri metrómegállóban. A dühös, haragos, indulatos tömeg valahogy kiverekszi magát a felszínre, mint a Nyugatinál is – és az első épület, amit a megállóból kiérve megpillantanak, a Parlament lesz…

Aznap nem lennék a Házőrség parancsnoka.

Szerző: Szele Tamás
Forrás: Huppa

Comments are closed, but trackbacks and pingbacks are open.