Majdnem annyi aláírás gyűlt össze az olimpiáról szóló népszavazás érdekében, mint ahány voksot Tarlós István kapott a 2014-es újraválasztásakor. Amellett, hogy ez a fővárosi népakarat erőteljes megnyilvánulása, a kezdeményezés elindítása és menedzselése figyelemre méltó szervezkedési tudásról árulkodik. A Momentum érdemeit nem csökkenti, hanem növeli, hogy felismerte a választókat foglalkoztató, egyébként valóban fontos témát, és kifejezésre juttatta, mi minden fontosabb az olimpiai délibábnál a mai Magyarországon. Ez politikai tett, hiszen közös ügyeinkről szól. Nem csoda, hogy a kormányoldalból élénk támadásokat vált ki. A sikeres akcióval berobbanó Momentum tőkéje az új kezdet ígérete, ami a korábbi viták és a korábbi politikai oligarchia meghaladását jelenti egyidejűleg.

A 266 ezer aláírás leadása után egy nappal egy másik szereplő, Botka László folytatta politikai víziója formába öntését. Az MSZP Szabad Sajtó Alapítványának rendezvényén olyan anyagsűrűségű beszédet tartott, amilyenre a baloldalon Gyurcsány Ferenc tíz-tizenkét évvel ezelőtti fénykora óta nem volt példa. Botka kiindulópontja az, hogy a szegénységgel, az egyenlőtlenséggel és a félelemkeltés politikájával szembeni társadalmi centrum baloldali politikával építhető fel. Az országos politikai vezető szerepre most először pályázó szegedi polgármester felmondja a rendszerváltás amúgy is kifulladt társadalom- és gazdaságpolitikai konszenzusát. Kilépne a demokrata ellenzéki pártok világából is, ahol a tárgyalási és versengési ciklusok váltják egymást, anélkül hogy az össztámogatottság növekedne.

Amiről valójában szó van, az egészen más: a „ballib” tábor mai formában való létezésének megkérdőjelezése.Sok mindenen lehet vitatkozni a Momentum- és a Botka-projekt kapcsán, legyen szó az ideológiai tartalomról vagy annak hiányáról, a többi ellenzéki pártot elutasító nyilatkozatokról, a hangütésről. Ám a leggyilkosabb vád, amit a baloldali-liberális véleményvezérek közül többen megfogalmaznak, hogy a Momentum valamiféle új Fidesz volna, Botka meg lepaktált Orbánnal, amikor az Szegeden járt. Igazán nem belefolyva az összeesküvések természetébe, elég legyen csak annyit megjegyezni, hogy ha Botka – aki még 2010-ben is megtartotta a baloldalnak Szegedet – olyan nagyon el akarta volna adni magát Orbánnak, aligha csinál ebből médiaeseményt. Ahogyan a Momentum sikerét követő kormányzati kommunikációs összeomlás is jelzi: váratlanul érte a centrális erőt, ami az aláírásgyűjtés során történt.

A Momentum generációs felütése egy teljes politikai elitcsere alapjaként szolgál. A küszöbönálló új párt mindenkinek veszélyes ellenfél. Csak éppen erre az ellenzéki pártok különböző módokon reagálnak, van, aki a mozgalom kifulladását várja, és van, aki mielőbb fel akar szállni a Momentum hajójára, ha már az övé elment (vagy sose érkezett meg). Az ország és az ellenzék állapotát látva senki, aki ma színen van, nem hivatkozhat arra, hogy speciális tudására nagy szükség lesz a jövőben. Akik a Momentumban bíznak, azt gondolják, hogy ami eddig volt, azt inkább egyáltalán nem kellene folytatni. Ebben az is benne foglaltatik, hogy Orbán világa nem valami szörnyű véletlen folytán szabadult ránk, hanem súlyos társadalmi, gazdasági, politikai előzményeket követően. Ez nem ad felmentést Orbánnak, de azoknak sem, akiknek a bukása utat nyitott előtte.

Botka László, aki 1994-ben került be a parlamentbe és 2002-ben lett nagyvárosi polgármester, szintén ellépne az elmúlt három évtizedtől. A Gyurcsány Ferenc elleni támadása még súlyosabb, mint amilyennek elsőre látszik, és összefügg azzal, hogy nem a tárgyalóasztalnál kezdte miniszterelnök-aspiránsi működését. Botka az egész ellenzéki konstrukciót, annak eredetmítoszait és léthazugságait kérdőjelezi meg. Ebben az értelmezésben az őszödi beszéd nem az igazság mérföldköve volt, hanem pusztán a kormányzás folytatása érdekében előállított új narratíva. Ráadásul az erre alapozott kormányzás súlyos kudarccal végződött. A széttagolt, többé vagy kevésbé létező ellenzéki szervezetek tárgyalási folyamata pedig – ami, minden ellenkező híreszteléssel szemben egyáltalán nem állt 2016 karácsonyán a siker küszöbén –alkalmatlan az egyetlen lényeges kérdés tisztázására, hogy, nevezetesen, miként lehetne bővíteni a szavazótábort.

A Momentum most országjárásba kezd. Ez újabb jele annak, hogy okosak, merthogy más kárán tanultak: az eddigi mozgalmi és pártkezdeményezésekkel szemben a szervezetépítésre és a Budapesten kívüli létezésre kiemelt figyelmet fordítanak. Az ő esetükben az a kérdés, mennyire lehet mélyre menni az ország szövetében az egymás utáni politikai projektekkel, s hogy a NOlimpia sikerének híre felhajtóerőt jelent-e Pest határain kívül. A másik, ami felvethető, hogy vajon meddig lehet az ideológiákon túli politikát hirdetni. Világos, hogy ez az ajtók szélesre nyitását jelenti, ám ha a politikai döntéseket nem vezeti értékrend, akkor az üres térbe a puszta hatalomtechnika nyomul be – egyszerűen ilyen a politika természete.

Botka dilemmája: saját pártja. Ő ugyan bocsánatot kért amiatt, hogy az MSZP többször is hátat fordított elveinek, és előnyére fordítja korábbi „vacillálásait”, vagyis hogy nem vállalt országos pozíciót. Ám az MSZP és a Botka beszédét a helyszínen hallgató politikusok jelentős része igencsak része volt mindannak, amit Botka kritizál. (Más kérdés, hogy akik azért tartják hiteltelennek tőle a Gyurcsánynak címzett bírálatot, mert szocialista képviselőként Botka is megszavazta a volt miniszterelnök intézkedéseit, eldönthetnék, hogy most akkor az MSZP elárulta Gyurcsányt, vagy mindent megszavazott neki.) Mondhatni, Botka egyes számú rizikója, hogy az MSZP „túlszereti”, mert nem az új, inkább az utolsó esélyének tekinti. Legalábbis a pártnak az a része, amelyik nem akarja hátba szúrni. Botkának fel kell mérnie, Schulz akar-e lenni, aki új esélyt ad pártjának, vagy Macron, akinek van politikai múltja, mégis a meglévő kereteken kívül építkezik. Miközben egy kicsit Ciprasznak is kellene lennie az újbaloldali politika fősodorba emelésével. Mindegyik esetben ki kell beszélnie az MSZP mai keretei közül.

Az országnak talán a legjobbat egy magyar Felipe González tenné, váljon azzá bárki, amihez viszont az ellenzék régóta esedékes újrafogalmazásán keresztül vezet az út. A mai ellenzék nem azért foglalkozik vereségstratégiákkal, mert nem akar nyerni, hanem azért, mert nem tud. A színen maradás, kibekkelés, táboron belüli dominanciaharc megmagyarázható magatartások, csak közben elvész az ország. Szűk kézzel méri a történelem a momentumot, nem kellene hagyni, hogy elillanjon.

(Forrás: 168 óra)