Eddig azt gondoltam, a Terror Házában a Szentendrei úti házgyár betonöntők-domborműve a legabszurdabb tárgy. Mint egy egyiptomi reliefen, kifacsart testtartásban kavarják rajta a betont a szakik, ennyiben tehát kétségkívül terrorisztikus hatást kelt. Amúgy legfeljebb annyi köze van a kommunista elnyomáshoz, hogy a panellakótelepek is akkor épültek, amikor egyetlen párt volt az országgyűlésben és háromévente lehetett csak nyugatra utazni.

Mostantól a házgyári emlékmű azonban maximum ezüstérmes lehet. Kedd óta a Terror Házát is fenntartó Közép- és Kelet-európai Történelem és Társadalom Kutatásáért Közalapítvány gyűjteményét gazdagítja ugyanis a Népszabadság Bécsi úti székházáról leszerelt egykori cégfelirat. A Bécsi úti székházról, mondom, ahová a privatizációt követően, 1991-ben költözött a napilap. Értelemszerűen a cégtáblán sem más, mint az 1989. október 8-án megváltoztatott lapfej volt látható: a korábban ismert, dőlt betűkkel hangsúlyosan szakító, immár álló felirat.

Várható volt, persze, hogy a Népszabadság kiadását „gazdasági okokból” beszüntető Mediaworks előbb vagy utóbb leszedi a székház eredeti tulajdonosára utaló cégért a homlokzatról. Kínos is lehetett pont e felirat mögött bújni nap nap után az excel-táblákat, vajon van-e mégis valami parányi esély a lap megmentésére. És figyelemre méltó gesztus, hogy a legendás kék betűk nem a szemétdombra, hanem egy múzeumba kerülnek. Ráadásul nem a közeli Budapest-történetibe (csak fel kellett volna lódítani a holmit a székház mögötti domb tetejére) vagy a rendszerváltással kiemelten foglalkozó Nemzetibe, esetleg a jelenkort is dokumentáló Néprajziba, netán a sajtórelikviákat is gyűjtő Petőfi Irodalmi Múzeumba, hanem egyenesen a Fidesz házimúzeumába, a Terror Házába.

Ami már-már sorsszerű fordulat, különösen, ha a néhai Népszabadság és a kiállítóhely hagyományosan rossz kapcsolatát nézzük. Lapunk az intézmény megalapítása óta bírálta a ház minden tudományosságot és muzeológiai szakszerűséget nélkülöző koncepcióját. Erős kritikával illette a hazug és vásári kiállításokat, számos alkalommal felhívta a figyelmet a tényre, hogy kiemelt költségvetésből nem gyűjteményépítés, hanem a Rákosi- és a Kádár-kort összemosó nettó propagandatevékenység folyik az Andrássy út 60-ban. És mindent elkövetett annak érdekében, hogy még egy hasonlóan múlthamisító látványkonyhát már ne lehessen beüzemelni a Józsefvárosi pályaudvarnál, az úgynevezett Sorsok Házában.

Mindezek fényében legalábbis a jelképekre való fogékonyságot igazolja a döntés, hogy a Terror Házába kerül a Népszabadság-felirat. Az ellenfelet nem elég a földre kényszeríteni, bele is kell taposni – gondolhatta, aki ezt kitalálta. Jól illik ez az ötlet a Matolcsy-féle bulvárszabizáshoz meg a kuncogó Havasi-Orbán párbeszédhez, hogy akkor most van Népszabadság vagy netán nincs is.

De valójában nem az itt a kérdés, hogy ez az újabb pofon fáj-e még nekünk. (Rohadtul fáj, naná.) Hanem az, hogy mi lesz ennek a vége. A Kossuth térről eltűnt Károlyi Mihály és ott tornyosul Tisza István. A Szabadság térnek már kikezdhetetlen része a felelősséget elkenő német megszállási emlékmű. Ötvenhat emlékéből épp a Terror Háza kollektívája kezdte el roppant elánnal kiradírozni Nagy Imrét és mindenkit, aki húsz évesnél idősebben, tudatos felnőttként élte át az eseményeket. Ráadásul a hatalom minden erejével azon van, hogy elmossa a rendszerváltás jelentőségét, megkérdőjelezze az akkori demokratikus vívmányokat, és saját országlását állítsa határkőként a „zavaros évtizedek” helyébe.

A Népszabadság ledarálása ennek a folyamatnak a része. A lepuffantott őrkutya már nem csahol. És ha eleget mondogatják, hogy nem kár értünk, mert komcsik voltunk, nem jobbak, mint 49-es vagy 57-es önmagunk, akkor talán elfeledtetik a hiányunkat is.

Elég lesz majd rámutatni a cégtáblánkra, ott, a Terror Házában.

Forrás: Népszabadság Online / Huppa