Utólag minden megmásítható. Szó, szöveg, történelem, bármi.

A hazaárulóból hős lesz és viszont, a barátból gonosz összeesküvő, ellenség, az üldözőből üldözött. A múltmásítók a nemzet kihagyó emlékezetére utaznak. Ha valaki, ők tudják, hogy milyen a magyar ember. A magyar ember ugyan karakán, és nem hagy magával kikukoricázni, bármit képes elfelejteni – különösen, ha ehhez érdekei fűződnek.

Ha megkérdeznék a magyar embert (nem kérdezi a kutya se), arra sem emlékezne, melyik volt az a párt, amelynek képviselői az Antall kormány idején kivonultak a parlamentből, amikor bejelentették a Trianon emléknapot.

Hogy kik voltak azok, akik zajos hisztériát csaptak, amikor az akkori kereszténydemokraták valamelyike szólásra emelkedett. Kik voltak azok, akik csuhások és térdre, imához! bekiabálásokkal botránkoztatták meg a többieket.

Ha lenne ma Magyarországon közszolgálati újságírás, és nem csak mikrofontartó állványokat engednének a Belső Párt tagjainak közelébe, akkor valamelyik sajtómunkás már rég megkérdezte volna ezeket a tisztességtelenségben megőszült, nagyon középkorú hölgyeket és főleg urakat: tessék mondani, hogy is van ez? Mikor méltóztattak kegyelmetek igazat mondani: akkor, vagy most? (A helyes válasz: sem akkor, sem most).

A Belső Párt tagjai korábban mindenről másként gondolkodtak: gazdaságról, kultúráról, versenyről és vallásról, keletről és nyugatról.
Talán csak a hatalom és a pénz iránt érzett lojalitásuk nem változott.
Ma tényleg más országban élünk, mint hat évvel ezelőtt. Más lett a jelenünk, a jövőnk is megváltozott. Jelenleg a múltunk megmásításán munkálkodnak a nemzet legjobbjai.

Ne legyenek illúzióink: ha rajtuk áll, meglesz az is.

(Ez az írás a bezárt Népszabadság internetes oldalán jelent volna meg.)